A telek a családomé a ’60-as évek óta. A Nagyapám és a Nagymamám vették. Édesanyám még gyerek volt, és az Ő nagyapja az én Dédim és felesége is velük költözött.
Nagyapám imádta ezt a kertet, és ez a szeretete rám is átragadt.
Minket gyerekkorunktól úgy neveltek, hogy nincs annál jobb, mint amit magunk vetünk-aratunk. Gyerekkoromban volt tyúkólunk, de azt 7-8 éve felszámoltuk.
Nagyapám halálával Juci nem bírt mindennel…
Nem is csoda! Hisz bár évekig elhúzódó betegsége volt Nagyapámnak, emiatt bele kellett tanulnia a kertészkedésbe, de azt a tudást, olyanformán, mint ahogyan Ő művelte, nem lehetett… Ráadásul a betegápolás is kivette rendesen Juci erejét….
Én itt élek 2002 óta, de persze fiatal egyedülállóként nem a kertészkedés töltötte ki mindennapjaim.
Gyerekként persze ültettem magokat, nevelgettem növényeket, de mi az a kert egészéhez mérve! Semmi.
Nagyapám halála után pár évig megmetszette a szőlőnket a testvére, de aztán egyik évben valami miatt ez elmaradt.

Juci addig rágta a fülem, amíg bele nem vágtam. Ez volt a “tűzkeresztségem”. Ezután mind több és több munkát vállaltam ki és ma már ott tartunk, hogy lassan nem én segítek Jucinak, hanem Ő nekem… 🙂
Én nem bánom! Szívesen csinálom, és bár a férjem egy “panel betyár”, Őt is megfertőztem ezzel a hobbyval. Segít permetezni (egyébként Nagyapám egyik régi könyvében cseppet sem diszkriminatív módon az áll, hogy ez kizárólag férfi munka, nő nem végezheti!!!), füvet nyírni, locsolni… Majd olvassátok! De csak azért vettünk benzinmotoros fűnyírót, mert Neki csak az felel meg… én nem bánom! Csak csinálja! 🙂
Szóval szépen veszem át az uralmat a kert felett, de teret engedve Jucinak együtt nevelgetjük növényeinket.
A kert szeretetével szépen fertőzöm közben Pupikámat és a férjemet is, mert nincs jobb, mint együtt a friss levegőn!